"Igen, most már tudom. Ami itt terül el, az a szülőföld, de nem mindig az otthon. Megyünk?"

    Ilyenkor visszautazás elött mindig enyhén letargikus a hangulatom. Sosem értem, hogy miért. Nem vagyok az a típus, aki igazán félne a változástól. Igaz, nem mindig szeretem, de a félelem szó itt erős kifejezés lenne.

    De mindig rájövök, hogy az én otthonom nem itt van. Itt már csak az emlékeim élnek. Szépek, jók, rosszak, fájdalmasak, de csak a múlt. Itt van a családom, ami nagyon fontos számomra. És van itt pár barát is, akiket nagyon szeretek. De ez nem az életem. Nem az otthonom. Ha az lenne, akkor a gyerekkoromat élném.

    Ez a magyarországi, és londoni élet nem is helyrajzi kérdés. Egyáltalán nem az. Sokkal inkább az időhöz van köze. Volt a gyermekkor, és van a felnőttkor. Az, hogy mindez nálam két egymástől kétezer kilométerre levő városban élem, csupán a sors fintora. Voltak a gyermekkori barátok, akik közül pár a mai napig elkísér, és vannak barátok a jelenben is. És bárhol is éljek én, vagy élnek ők, attól ők nekem még londoni barátim.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.