- Agi! beszelnem kell veled!

- Most? Tudod, hogy egy csomo dolgom van. Fel nyolc van, es a sracok meg pizsomaban rohangalnak. Na jo, gyere! Mi a baj? Olyan sapadt vagy!

- Bevettem egy csomo nyugtatot.

- Milyet? Mennyit? Mikor?

- Altatot... nyugyatot...Sokat...Nem tudodm...Este...Mieltott lefekudtem...

   Higgadt beszelgetes, hogy 15 evesen miert is nem megoldas az elet eldobasa. Miert kell a problemakra, az apro nezetelteresekre, es a vilagfajdalomra mas megoldast talalni, majd a kedves szulok ertesitese.

   Szulo feje voros...uvoltes...csapkodas...siras. Hogy lehet egy ilyes segelykialtasra eroszak a valasz?

   Kesobb...Gyerek eszi a maganak elkeszitett piritost, lassan kortyolja a teat, arcan konnyek godulnek vegig...Szulok alszanak...Gyerek indul iskolaba...Visszanez...Koszonom...Szia!...

   Felek. Feltem. Mi vitte ra erre? Este, igaz, volt egy kis "balheja" anyukaval, meg egyebkent is "huzos" idoszakon van tul. Vagyis ezek szerint nincs tul. De mielott tegnap aludni ment, beszelgettem vele. Megnyugodott. Jo kedvu nem volt ugyan, de nem tombolt a duhtol, es egy kis mosolyt is latta a szaja szelen. Sokszor volt mar ilyen, hiszen egy tini minden apro balhet vilagvegekent el meg. Ugy tunt, ez is a szokasos "hiszti", es ugy tunt, minden rendben lesz.

   Nem eros gyogyszereket vett be, barmelyik boltban be lehet oket szerezni. Anyuka ejjeliszekrenyen voltak. De nem mindegy? Komolyan gondolta, ha csak egy pillanatra is, hogy eldobja az eletet. Mikor ejjel rosszul volt hanyt, es alig allt a laban, nem mondott semmit az anyjanak. Nekem szolt reggel. Csendben, remego ajkakkal, segitseget kerve. Szegyenlte magat, de meginkabb tartott a szulok reakciojatol. Megjegyzem, jogosan.

   Es mi az egeszben a legroszabb? Az, hogy miutan o elment, atgondoltam az egeszet, "megnyugodtam", es ugyanolyan jokedvu lettem, mintha misem tortent volna. Enekeltem a kocsiban, mosolyogtam a kutyajat setaltato sracra... Nagyon fura erzes volt. Igen, tudom, ez csak a munkam resze, de megis erzeketlennek ereztem magam. Aggodtam erte, de nem foglalkoztatott mar igazan a dolog. Mint mikor a korhazban orvos kezei kozott meghal egy beteg, majd a doki hazamegy, es eli tovabb boldogan az eletet, mintha misem tortent volna. Szornyu belegondolni, hogy egy gyerek nekem mondja el, hogy meg akarta olni magat, es miutan beszelgetek vele, es probalok segiteni neki, le tudom zarni az egeszet, elni tudom tovabb a sajat eletemet. A doki becsukja a kartont, es kozli, hogy jovo heten ugyanebben az idoben talalkozunk. Erzeketlen lennek? Vagy csak tulzottan egosta, hogy a sajat kis eletem izgalmasabb szamomra, mint egy tinilanye?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.