Dec. 26-a van. Asszem kedd. Nem hiszem, hogy számít mostanában, hogy milyen nap is van. Már lassan egy hete itthon vagyok. Ilyenkor már szokott hiányozni London, de egyelőre még nem érzem. Bár még van időm megunni az itthonlétet.

   Tegnap megvolt a nagy beszélgetésünk az én drága pici húgicámmal. Nagy szükség volt már erre, de nem volt egyszerű. Meg kellett kínozni ahhoz, hogy utánna segíteni lehessen neki. Segíteni? Ez hülyén hangzik. Lehetőségeket mutattam neki. A kezébe adtam néhány kulcsot, majd ő eldönti, melyik ajtót választja. Úgy láttam, és ma is úgy látom, sokat jelentett neki az a tegnapi séta. Ha más nem is lesz, legalább pár napra megnyugszik.

   Folyamatosan azt érzem, hogy töltődök. Jót tesz a hazai levegő, a régi emberek közelsége. Eddig is mindig mosolyogtam, de ez legtöbbször csak álca volt. Most igazinak tűnik a dolog. Legalább egy hónapig kihúzom majd ezzel a töltettel.:)

   Csak ne ezt látnám magam körül. Senki nem képes a másik szemébe nézni, senki nem képes elereszteni egy mosolyt, senki nem képes megpróbálni boldognak lenni. Nem mondom, hogy "az élet szép, és örüljünk egymásnak gyerekek", de meg kéne próbálni észrevenni a jót. Mert igenis boldogság lehet egy séta a holdfényben, egy jó beszélgetés egy régi baráttal, vagy csak olvasni egy jó könyvet egy pohár bor társaságában. Az élet szar, de vannak szép pillanatai, amikért érdemes felkelni. Én élvezem, mégha sokszor padlón is vagyok. Én is panaszkodhatnék, hogy szar a munkám, nincs pénzem, nincs pasim, és a legtöbb "barátom" csak kihasznál. De nem. Én csak mosolygok, és teszek az egészre.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.