Azt hiszem, egy picit megint elegem van. Hát legyen most egy személyes, kicsit siránkozó bejegyzés. Két hete vagyok itthon. Hát, őszintén szólva többnek tűnik. Kint sosem tudom, miért is volt olyan nagyon egyszerű tiplizni. Pedig nem véletlen, hogy Európa másik végébe költöztem itthonról egyik napról a másikra. Egyszerűen hihetetlen, hogy mennyi baromságot kell itt elviselni, és mosolyogni hozzá. Segíteni ezen a helyzeten nem tudok, talán azért, mert nem is akarok.

   Ami az egyik legidegesítőbb dolog itt az az, hogy gyerekként kezelnek. Persze, ennek örülni kéne. Nade nem mindegy, hogy milyen szintem megy az a gyerekként kezelés. mert az rendben van, hogy örökre anyuci pici lánya maradok, de az azt hiszem, egy picit túlzás, hogy egy esti két órás késésért másfél órát kell magyarázkodnom. Végül is ezek még mindig apróságok. Az igazi padlóra küldő, tanácstalanná tevő helyzet ma délután adódott.

    Találkoztam ugyanis azzal az emberrel, aki szemrebbenés nélkül képes az arcomba hazudni, és ez iszonyatosan dühít. Mióta csak ismerem azt a nőt, mindig is utáltam. Nemcsak azért, mert hihetetlenül buta, hanem mert iszonyatosan unszimpatikus, behízelgő modora van. Pár évvel az után, hogy kénytelen voltam megismerni, rájöttem, hogy miért is nyalja oly intenzíven a s*ggem. Kiderült, hogy nemcsak nekünk dolgozik, de az apám szeretője is egyben. És persze az sem semmi történet, ahogy ez kiderült. Naná, hogy a húgom jött rá először. Persze a botrány csak akkor tört ki, mikor én már kint voltam. Tagadnak mindent, anyu meg egyelőre nem tud mit tenni. És ma ez a korcs megint bájvigyorogni próbált az arcomba. Hosszú idő után most először blokkoltam le dühtől. Nem tudtam, mit mondjak, nem is mondtam semmit, csak vigyorogtam. Bár az is lehet, hogy vicsorogtam.

   Azt hiszem  sajnos túl sok már ez nekem. Ebből megint csak a menekülés marad. Menni olyan messzire, ahol csak azok találnak meg, akik tényleg meg akarnak keresni. Érdekes viszont az, hogy ha kiteszem a lábam itthonról, akkor az ajtó bezárásával a gondokat is be tudom zárni, és ha nem vagyok itthon, őszintén tudok örülni a világ apró csodáinak. Itt nem megy. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.